Tegnap előtt éjszaka, 102 éves korában elaludt Sepsiszentgyörgyön vitéz Bartha Mihály. Vele együtt egy egész korszak halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Ő volt az utolsó úzvölgyi katona. Egy igazi, keménykötésű, talpraesett székely ember, aki nem csak szóval, de ha kellett, fegyverrel a kézben is védte a székely-magyar hazát. Olyan ember volt, amilyenből ma már alig találni: a becsület, az egyenesség és az elnyűhetetlen hazaszeretet volt a kenyere.
Aki egyszer is mellette, az nem felejti el azt a különleges pillanatot, amikor a régi időkről, a csatákról és a bajtársakról mesélt. A ráncos, sokat megélt arcán ilyenkor átfutott egy mosoly, és a szemeiben megjelent az a tiszta, reményteli csillogás, ami mindannyiunknak erőt adott. Nem volt benne keserűség, csak büszkeség és az az elnyűhetetlen székely hit.
Most pedig elindult a hosszú útra. Felment azokhoz, akik már oly régóta várták odafönt. Elképzelem, ahogyan a régi bajtársak most katonai sorfallal fogadják a Hősök Csarnokában, és végre újra együtt vannak mind. Misi bácsi, köszönünk mindent. Nyugodj békében, a székely anyaföld legyen veled könnyű!
