Az elmúlt száz évben az európai/keresztény/fehér/északi (nevezze, ki ahogyan szeretné) kultúrában mesterséges, ateista módon a toleranciát tették meg az egyik, hanem a legfontosabb erénynek. A kilencvenes évek, de hangsúlyosan a kétezertízes évek eleje óta ennek erőltetése már-már militáns méreteket öltött, tehát nem ajánlott, hanem kötelező, és nem csak a közéletben, hanem a hétköznapi életben is. A politikai oldalak, eszmék között ennek tekintetében van ugyan árnyalatnyi eltérés – a baloldal egy kicsit faj, vallás, nemzet, társadalmi csoport terén is toleránsabb (bár a valóság itt is rengeteg esetben komolyan eltér a lekommunikált képtől) – de érdemi eltérés nincsen, a jobboldal is folyamatosan, lépésről lépésre elfogadőbbá válik, erről írok majd hosszabban, mikor részletezem, milyen baloldali értékek váltak teljesen elfogadottá jobboldalon is. Egy húszas évekbeli poszt-spartakista vasgyári munkás, akinek az volt a hobbija, hogy esténként meló után verekedik egyet a barnaingesekkel, sokkal kevésbé volt toleráns abszolút, mértékben nézve, mint egy mostani jobboédali infuéenszer. Tehát ezt sokkal inkább a korszellem, mint a politikai ideológia határozza meg.
A tolerancia erőltetése természetesen már önmagában véve önellentmondás. Egy saját bevallása szerint más véleményeket befogadó, azokat megértő, elfogadó személynek nem kellene gondot jelentsen az, hogy másnak más a véleménye. A valóságban ellenben gyakran a magukat leginkább toleránsnak bemutató személyek – akik „toleranciája” pont addig terjed ki, hogy mindent elfogadnak, ami tetszik nekik – a lehető legelzárkózóbbak, elutasítóbbak, mikor más gondolatokkal találkoznak. Egészséges esetben mások, más fajok, kultúrák, vallások, eszmék, gazdasági, társadalmi rendszerek elfogadása egy belső lelki igényből kell fakadjon. Amennyiben ez elvárásra, nyomásra, vagy hovatovább parancsra és fenyegetésre történik, azonnal szembekerül önmagával.
Ráadásul ezt mindig a fogyó, a vesztésre álló, a kihalás felé haladó közösségekkel erőltetik. Tehát, hogy fogadja csak el a növekvő, gyarapodó, vagy akár őt elnyomó és kiírtó közösséget olyannak, amilyen. A tolerancia, vagyis annak az ilyen rossz értelemben vett erőszakolt változata, ugyanis kizárja az önvédelmet, a saját értékekhez, eszmékhez, emberekhez való tartozás és ragaszkodás érzetét. Tehát a tolerancia egyben az önfeladást, a saját való elengedését, a beolvadást, kihalást is jelenti a gyakorlatban hosszú távon. Jellemző, hogy velünk magyarokkal is főleg a tizenhetedik század óta – mikor az Erdélybe tömegesen betelepített olcsó munkaerőt annyira tolerálták a profitéhes nemesek, hogy saját iskolát, pópát, értelmiséget hozattak nekik saját pénzen – de hangsúlyosan a nagyvenes évek óta erőltetik a szomszédos népeknek saját kárunkra való elfogadását, megint csak politikai oldalról jórészt függetlenül.
A történelem az emberi közösségek folyamatos, irgalmatlan harca az erőforrásokért, az élettérért, az ásványkincsekért, a tengerekért, a kereskedelmi útvonalakért, az emberek elméjéért. Ebben a küzdelemben sikeres, hatékony, győztes közösségek az őskortól jelen napjainkig, mindig a saját fajukat, vallásukat, nemzetüket, értékeiket, gazdasági, társadalmi berendezkedésüket tartják a legfontosabbnak, és teszik azt mindenki más elé. Ez ugyanis egy nagyon erős egységesített erőt jelent, amit hatékonyan lehet mozgósítani az elért célok védelmében, vagy elérendő célok megvalósítása érdekében.
