Az emberi történelemnek több dimenziója van. A klasszikus, hagyományos történetírás ezek közül sokáig a leginkább látható és talán leglátványosabb aspektusokra, az álomközi kapcsolatokra, a „nagy emberek” életére, valamint a kormány – és a pártpolitikára koncentrált. Újabban azonban számos új típusú megközelítés is polgári jogot nyert. Ezek egyike a mikrotörténelem, vagyis egy időben rövid és térben korlátozott esemény aprólékos és extenzív totalitásra törekvő bemutatása, amely szerencsés esetben mint a cseppben a tenger tükrözi az egészet. Budapest elestének és egyben felszabadulásának utolsó fontos mozzanatánál, a német – magyar védősereg 1945-ös kétségbeesett kitörési kísérleténél alkalmasabb eseményt az ostrom borzalmainak érzékeltetésére keresve sem találhatnánk.
Románia 1944 augusztus 23-ai kiugrása után a keleti front fő hadszíntere Magyarország lett. Lengyelországban 1945 januáriáig a Visztulánál állt a front, a döntést mindkét fél magyar területen kereste. A debreceni páncélos csata után a szovjet vezetés menetből kívánta elfoglalni Budapestet, hogy honnan Bécs felé törjön előre. Sztálin már a szövetségesekkel való területi osztózkodásra gondolt, és biztosítani kívánta elsőbbségét Közép – Európában. Ennek érdekében adta ki a parancsot 1944. október 28-án Malinovszkij marsallnak, hogy azonnal foglalja el Budapestet.
A BUDAPESTI CSATA
Az elsietett támadási parancs következtében az előre törés még a főváros elérése előtt elakadt, miután a magyar I. eIjtőernyős zászlóalj egységei Vecsés határában kb 50 szovjet harckocsit kilőttek. A front Pest előterében megmerevedett, és ezzel megkezdődött a főváros 14 hetes ostroma, melynél csak Leningrád és Sztálingrád ostroma tartott tovább. A december 6-án Hatvan térségéből indított újabb szovjet támadás átöréssé fejlődött, december 10-ére a szovjet csapatok kijutottak a Dunántúlra, s félkörben bekerítették a fővárost. December 22-én a Velencei – tónál is áttörték a frontot, s a német tartalékok teljes hiányát kihasználva nyugatról is megkezdték Budapest bekerítését. December 24-én behatolnak Budára, és nyugatról is megközelítették a Dunát. Mivel a szovjet csapatok még nem voltak felkészülve a helyzet kihasználására. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS hegyi hadtestet vezénylő tábornoka meg tudta szervezni Buda támpontszerű védelmét. Ez azonban csak átmenetileg oldotta meg a problémát. Ezért a hadtest parancsnoksága december 27-én elhatározza hogy a fővárost kiüríti, és áttör nyugat felé. Már megkezdték az előkészületüket, amikor Hitler december 28-án megtiltotta a kitörést. Ezzel párhuzamosan a IV. SS páncélos hadtest Varsó térségéből a Dunántúlra irányították, hogy helyreállítsa az összeköttetést a budapesti csoportosítással. A „Konrád” fedőnevű hadműveletek – összesen három egymás utáni vállalkozás – azonban annak ellenére kudarcot vallottak, hogy a németek minden erejükkel megpróbálták kierőszakolni a döntést. A német védősereg parancsnoksága az ostrom folyamán többször tervbe vette a szovjet ostromgyűrű áttörését és a város feladását. Erre január elején, illetve a későbbi német felmentő vállalkozásokkal párhuzamosan lett is volna némi esély, Hitler azonban továbbra sem adta ki az engedélyt. Karl Pfeffer-Wildenbruch az utolsó pillanatig Hitler szándékainak megfelelően tevékenykedett. Semminemű tárgyalásba nem bocsájtkozott a szovjet hadikövetekkel, és egészen 1945. február 11 -éig, tehát 7 héten keresztül irányította Budapest védelmét. A háború folyamán nem volt példa arra, hogy német védősereg letegye a fegyvert a szovjet hadsereg előtt, ha választhatott a megadás és a kitörés között. Ennek elsősorban pszichológiai okai voltak: a parancsnokok nem merték vállalni a megadás ódiumát, mindenki rettegett Szibériától és a szovjetektől. A keleti fronton totális világnézeti harc folyt, amelynek időnként végzetes következményei voltak a hadifoglyok sorsára, sőt a magukat megadni próbáló német katonákra. Tehát nem csak a kötelesség teljesítés és a „hűség” eposza, hanem a félelem is arra kényszerítette a németeket, hogy az utolsó töltényig kitartsanak.
A KITÖRÉSI TERV
1945 február 10-én már a Citadellát ostromaiák a szovjet csapatok. Pfeffer-Wildenbruch ekkor szánta el magát a kitörésre. Mivel Hitler a kitörést határozottan megtiltotta, Wildenbruch csak az utolsó pillanatban, február 11-én 17:50-kor jelentette rádióján, hogy csapataival elhagyja Budapestet.
„Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhatnak a kitörés, vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német katonák és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Tinnyéd-Máriahalom térségébe. Erőink: német 23900, ebből 9600 sebesült, magyarok: 20000, ebből 2000 sebesült, valamint 80-100 ezer civil…!!!!
Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok
Alig hangzott el az éterben a rádió távirat, a személyzet máris hozzáállátot a berendezések szétveréséhez. Az akció ezzel visszafordíthatatlanná vált. Pfeffer-Wildenbruch ekkor már csak igen korlátozott erők álltak rendelkezésére. A német hadosztályok teljesen leharcolt állapotban voltak, az SS- és rendőr egységek jó részét pedig alig kiképzett, önkéntes erdélyi és magyarországi – ún . népi- németek alkották. Nagy problémát okozott a lőszer – és élelmiszer- ellátás. A nehéz fegyverzetek jórészt odavesszett vagy közelharcban volt lekötve, a a maradék sem vehetett részt a kitörésben, mert a járművek többségét nem lehetett feltűnés nélkül átcsoportosítani a kitörés tervezett helyszínére. Az orosz frontot, a Don- kanyart megjárt katonák „testközelből ” ismerték a szovjet rendszert és amikor felrémlett a veszélye, hogy Magyarországot is megszállják a szovjet csapatok, önként jelentkeztek a honvédő harcra.
Jelmondatuk „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” volt. Körömszakadtáig védték a fővárost, illetve a kitörésben félelmet megvető bátorsággal támadtak. Ők voltak a KELETI ARCVONAL BAJTÁRSI SZÖVETSÉG.
Pfeffer-Wildenbruch tervei szerint a kitörést a nehézfegyverzet hátra hagyásával, az erdőkön keresztül, kisebb csoportokban kellett végrehajtani. A főerőkkel este 8:00 órakor kezdték volna meg az áttörést a Széll Kálmán ( Moszkva tér ) térnél és a Széna térnél, illetve több kisebb harc csoporttal a Margit körút teljes vonalán. A Szomor környéki saját vonalakat másnap dél körül kívánták elérni. A saját csapatokkal való érintkezés felvételére is kiadták a jelszót: Hitler- Hindenburg. Az egész haditervet a legnagyobb titokban tartották, a hadosztály parancsnokok csak február 11-én délután két órakor, az ezred parancsnokok négy órakor, a csapatok pedig csak este hatkor ismerhették meg. A magyar egységek – parancsnokaikkal együtt – is csak ekkor értesülhettek. Pfeffer-Wildenbruch, Dörner alezredes 500 SS – rendőrének kíséretében, valamint Hindy István, a magyar I. hadtest parancsnoka külön utat választott: az Ördödárok csatornáján keresztül akarták kikerülni az akció legkritikusabb részét, a szovjet vonalak áttörését. A szovjet csapatók természetesen készültek a kitörésre: 3 védő övet alakítottak ki a feltételezett irányban. A kitörés kezdetekor az első öv feladásával számoltak és előkészítették a visszavonulást a második vonalba, hogy az így képződő zsákban fogják fel a támadók rohamát.
„A kitörés előtt a Kapisztrán téren gyülekeztünk. Egy német tiszt mondott valamit kiabálva lelkesítő beszédet, de annyian voltunk,hogy nem lehetett jól hallani, csak szófoszlányokat. Amikor véget ért a bedzéd, aminek a lényege az volt, hogy a megadás egyenlő lenne a lemészárlásunkkal, de jobb esetben szibériai lágerekbe való deportálásunkkal, ezért a katonai eskünkhöz híven, igazi férfiként, inkább a kitörést válasszuk. Tisztán emlékszem, hogy viszonylagos csend volt, szórványos lövöldözések, pár géppuska kelepelése, távolból tompa robbanások hangja hallatszott. Ezt a lélektani csendet – még ma is beleborsózik a hátam – egy ütemes lábdobogás egyre erősödő dübörgése törte meg . Bajtársaimmal mi is átvettük, egyik lábunkat elkezdtük mi is erőteljesen oda érni a tétet borító bazaltkövekhez. Leírhatatlan érzés volt, dübörgött az egész Budai Vár-tudtuk,hogy jön a vég, kevesen fogjuk túlélni.” Idézet az akkor 17 éves Vojt Rezső emlékiratából.
A BORZALMAK ÉJSZAKÁJA
Este 8:00 órakor megindult az első rohamcsapatok támadása. „Át rohrohantunk a nyílt téren. Süvít, csattog és ropog előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézi gránátok robbannak – tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elől orosz lövegeknek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe. Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak fekve marad. Akár a lemmingek vakon előrehajolva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődünk a tömeg mely nemrég fegyelmezett volt, most a vesztébe rohan.” – jellemezte a helyzetet az egyik túlélő SS katona. A Moszkva teret a szovjetek világító rakétái borították nappali fénybe, és a környező házakból géppuska tűz zúdult a kitörők első csoportjára. Többek szerint a szovjetek a kitörést megelőző órákban hangszórókból a Hiába menekülsz, hiába futsz című slágert játszották, illetve azt harsogták, hogy „tudjuk ki fogtok törni már várunk benneteket”. Az I. magyar páncélos hadosztály parancsnoksága éjjel 10-11 óra között ért ki a Szilágyi Erzsébet fasor elejére. Ott hullámzott a moszkva térről igyekvő tömeg, gyermekkocsit toló anyák, civilek is voltak közöttük. A hadosztály vezérkori főnöke jellemezte a helyzetet:”Hirtelen 3 szovjet páncélos gördült ki a Pasaréti útról és körülbelül 100 méterről gránátokkal és nyomjelző lövedékkel vette tűz alá a tömött sorokban haladókat. Elképzelhetetlen, ami ott volt. A gránátok 8-10 embert sodortak el mellettem. Amikor meg ki akart térni az ember valamilyen olakra lépett aki jajgatni kezdett”. A kitörők egy több ezer hős hulláma, átgázolva az elesettekből keletkezett hullahegyeken áttörte a 180. szovjet hadosztály vonalát, és végigrohamozva a Szilágyi Erzsébet fasoron, egészen Budagyöngyéig, a Budakeszi elágazásnál található patikáig jutott. Ez azonban hihetetlen áldozatok árán érték el. A veszteség oly elképesztő volt, hogy a második hullám elől lévő katonái nem mertek megmozdulni látva korábban indult társaik sorsát. A Várkerület szűk utcaiban óriási torlódás alakult ki, mert a hátul lévők, akik nem látták, mi történt igyekeztek az első vonalhoz jutni. A szovjet katonák sem tudták kivonni magukat a kitörés sok hatása alól: több helyen pánik tört ki . Ennek következtében rések keletkeztek a védelemben, néhány helyen harc nélkül i lehetett jutni a városból. Éjfél körül belül a Moszkva tér viszonylag elcsendesedett. Néhány tiszt még ekkor is rendelkezett némi áttekintéssel csapatai felett. Helmut Wolff a Feldherrenhalle páncélgránátos hadosztály főhadnagya látva, hogy a Szilágyi Erzsébet fasor irányába lehetetlen tovább jutni, parancsot adott a hadosztály még intakt zászlóaljának, hogy kíséreje meg a Vérmező – Kékgolyó utcán keresztül az áttörést. Ez váratlan sikerrel járt. Szinte ellenállás nélkül át jutottak az ekkor már feltehetően kiürített szovjet állásokon. Mire rájuk köszöntött a reggel a Budakeszi útelágazás feletti meredek magaslaton voltak. Itt a nap folyamán egy 2000 főnyi csoport csatlakozott hozzájuk, így összlétszámok megközelítette a 3200 főt. Február 12-én reggel a visszaemlékezzük szerint sűrű köd ereszkedett a budai hegyekre. Ezt használta ki több csoport köztük civilek is, akik ekkor részben Szababadsághegy, részben pedig éjszakabbra a Remete-hegy Hármashatár-hegy irányába haladtak. A kitörés első felvonása tehát annyi sikerrel járt, hogy kb 16000 fő kijutott a várost körülvevő hegyekben. De a szovjetek hajtó vadászatot indítottak az erdőkben,hegyekben kitört katonák és polgárok után.
MÁSODIK SZTÁLINGRÁD
A haditerv szerint a parancsnokságok, Dömer 500 fős rohamcsoportja, valamint a Luftwaffe légvédelmi és hajózó katonái (a Budapesten rekedt vitorlázórepülősök) és még néhány egység az Ördögárok közműcsatornáján keresztül jutott volna a szovjet csapatok hátába. Mivel az alagút léte nem maradt titokban, különböző csoportok engedély nélkül is lemáztak, különösen a szervezet kitörési kísérlet összeomlása után. Már világosodott, amikor a németek az Ördögárok kijáratához értek. A kimászó rohamcsoportot heves tüzérségi és géppuska tűz fogadta, lehetetlen volt a tovább jutás. Pfeffer-Wildenbruch a Hűvösvölgyi út alatt vezető főcsatornákból a Budakeszi útra vezető szűkebb csatornákban próbált tovább jutni. A csatornából kiérve 10-15 emberrel bemenekült a Budakeszi út egyik villájába, az oroszok azonban már a délelőtti órákban felfedezték őket. Hindy István és kísérlete, miután a déli órákban a Budagyöngye előtt visszafordult, úgy döntött, hogy megpróbál valahol a városon belül észrevétlenül kimászni és eltűnni. Mivel sem az Ördögárok torkolatánál, sem a Döbrentei téren nem lehetett kijutni, a csapat az eredeti kijáratot választotta, ahol azonnal fogságba esett. A kitörő csoportok első célja az erdős terep elérése volt, mert itt nem kellett tartani a szovjet páncélosoktól, a viszonylag zartalanul haladhattak. A gondot az erdőből való kilépés okozta, mert az utakon szovjet lovasok, és páncélosok járőröztek. A Budai- hegyek nyugati oldalain feltűnő csoportokat a szovjetek gyakran aknavetővel lőtték. A kiéhezett és az őrület határán álló menekülő katonák és civilek egymást segítve próbáltak gyorsabban előrejutni a mély hóban. A német vonalakat végül alig valamivel több, mint 700-an érték el, nagy részük Helmut Wolff csoportjába tartozott. Elsőként a Szilvásy László tartalékos főhadnagy vezette csoport jutott el a németek kezén lévő szomori katolikus templom temetőjének kápolnájahoz: összesen három német és egy magyar tiszt, valamint huszonhárom közkatona. Február 16-áig 624-en jutottak át. Ezután már igen kevesen érkeztek, legfeljebb még 80-100 fő. A kitörés egyesek számára csak hetek, hónapok múlva ért véget. Fogságba eséstől rettegő német katonák még tavaszig, nyárig is bujkáltak az erdőkben, sőt a fővárosban is. A tömegsírok, torkólövéses áldozatai, arról tanúskodnak, hogy a menekülőknek csak ritkán kegyelmeztek a szovjetek. A budapesti kitörés a háború egyik legkilátástalanabb hadműveleteként vonult be a történelembe. A február 11-én 43900 főből álló védőseregnek kevesebb, mint 2%-a jutott ki, ezeknek is kevesebb, mint 10%-a volt magyar. A kitörésben résztvevők majdnem fele, 17000 fő veszett oda néhány nap leforgása alatt. Budapest nem hiába szerepel a német memoárirodalomban gyakran „második Sztálingrádként”.
Mi hajtotta ezeket az embereket ebbe a kétségbe esett, őrült vállalkozásba? A nyugati fronton aligha kerülhetett volna sor hasonló esetre. De a keleti frontot megjárt katonák tudták, hogy mi vár rájuk hogyha megadják magukat. Katonai esküjük, hazaszeretetük, és a bolsevikok iránt érzett gyűlöletük ezt nem tette lehetővé. Mint ahogy Szondinak Drégely váránál, Zrínyinek Szigetvárnál, úgy nekik sem volt más választásuk. Nem volt más esélyük, nem volt más lehetőségük csak az, hogy a becsületük szerint cselekedjenek. Példájukkal utat mutatnak, hogy minden kilátástalan helyzetből van kiút, van megoldás. A gyáva minden nap meghal, a bátor csak egyszer. Tisztelet a Hősöknek!
