Vannak nevek, amelyeket a történelem vihara megpróbál elmosni, de a kövek és a budai hegyek sziklái hűségesebben őrzik azokat, mint a papír. Vannay László nem csupán egy parancsnok volt a sok közül, ő volt az az ember, aki a reménytelenség óráiban is képes volt tartást adni azoknak, akik követték.
Amikor Budapest ostroma már a végéhez közeledett, és a város felett a pusztulás fellegei gyülekeztek, Vannay László nem a menekülést, hanem a kötelességet választotta. Az általa szervezett Vannay-riadózászlóalj élén bebizonyította, hogy a katonai eskü nem csupán szó, hanem életre-halálra szóló elköteleződés. Olyan egységet kovácsolt össze önkéntesekből, egyetemistákból és polgárokból, amely az utolsó töltényig védte az otthonát.
Nem a hátországból biztonségból osztogatta a parancsokat. Ott volt a hideg lövészárkokban, a Várnegyed szétlőtt utcáin, és végül ott volt a sötét februári éjszakában is, amikor eljött a kitörés ideje. Személyes példamutatása volt az a mágnes, amely összetartotta embereit a kilátástalanságban. Vezető volt, aki ismerte katonái arcát, és aki osztozott velük az éhségben, a fagyban és a végzetben.
Február 11-én éjjel, amikor a budai Várkapui utoljára kinyíltak a szabadság felé, Vannay László nem maradt hátra. Katona maradt a legvégsőkig, és a kitörési kísérlet során, harc közben érte a halál. Életét adta azért, amiben hitt: a bajtársiasságért és a helytállás becsületéért.
Soha ne felejtsük és emlékezzünk rá mindig, aki nem mérlegelte az esélyeket, csak a kötelességet. Aki ismerte a félelmet, mégis a bátorságot választotta. Legyen emléke áldott a hősök sorában, akiknek neve összefonódott a budai hegyek örök csendjével.
Egy hozzászólás
Sok hősünk volt a régmúltban és a jelenkorban is. Az Egri csillagokat néztem sokadszorra a tévében, hihetetlen karaktereket elevenít meg benne Gárdonyi. Történelmünk bővelkedik legendás személyekkel. Ápoljuk, gondozzuk emléküket!