„Inkább veszítenék Szokratésszel, mint nyernék Leninnel.” Ezt a mondást több, a kommunizmus valóságát megtapasztaló, annak vérmámorából kijózanodó baloldali gondolkodónak is tulajdonítják.
Ez jutott eszembe nekem is, miközben, csak egy kávét kérve, remekül szórakozom azon a jelenségen, amit a balliberális portálok bejegyzései alatt, a szivárványos közösségi médiás buborékban tapasztalok mostanság. Nevezetesen, hogy a haladó és demokratikus belpesti úri közönség – akik nemrég még valósággal szerelmesek voltak a számomra mérhetetlenül visszataszító, szélsőbaloldali Kutyapártba – most hogyan koncolják fel, semmisítik meg korábbi rajongásuk tárgyát. Egyenlőre még csak virtuálisan, de már egy videóban népharag általi, lapáttal való agyonverést is kilátásba helyeztek nekik a sajátjaik.
A lincselés oka pedig nem kevesebb, minthogy amazok – mármint a kutyapártosok – merészeltek úgy dönteni, hogy elindulnak a választáson. Mi több nem hajlandóak kikényszerített politikai öngyilkosságot végrehajtani, és átadni a helyüket a NER-univerzum leghitványabb alakjának, egy mindent és mindenkit eláruló budai Ephialtésznek. Annak, aki jellemében a spártai torzszülöttnél is torzabb – s aki történetesen a legutóbbi választás estéjén még a Fidesz újabb kétharmadát ünnepelte a Bálnában. Ahol vélhetően alaposan „bemindenezve”, idiótán táncikálva vihogotta mostani hívein, akik eközben épp lefittyedt szájjal kullogtak el a Városligetből, az előző messiásuk, a szintén félkegyelmű pojáca csúfos bukásának helyszínéről.
A forradalom természete
Régóta mondom, hogy aki a baloldalra, vagyis a „politikai sátánizmusra” teszi a voksát, csak veszíthet. Lehetsz ma te a legprogresszívebb felforgató, a legjobb elvtárs, holnap már csak egy ósdi, gyűlölt kövület leszel, és végül mindig a sajátjaid pusztítanak el. Ha szerencséd van, csak a kommentszekcióban vagy a szavazófülkében tesznek tönkre, ha nincs, akkor a hagyományosabb, sokszor kipróbált módokon: jön a pincebörtön, a munkatábor, a vérpad és a meszes gödör. Ahogy a nagy elődök egyike, a sajátjait is legyilkoló, végül sorsukra jutó lánglelkű forradalmár megállapította, mielőtt a feje egy kosárba hullott:
„A forradalom felfalja saját gyermekeit.”
– Mindig!- tehetnénk hozzá az utókor bölcsességével, melyet évszázados, keserves és véres tapasztalat szült.
És végül álljon itt a végszó. Persze mind megérdemlik egymást és a sorsukat is. Mert aki az ördög szövetségese, annak a jutalma csak az ördög maga. S jóllehet a jelen korban a magamfajta – aki elvi, világnézeti eszmélésétől kezdve a másik oldalon áll – valószínüleg vesztes marad Szokratész oldalán, de minden napom úgy telik, hogy őszinte hittel, lelkesedéssel teszem a dolgom, amiről azt gondolom, hogy helyes, hogy a legjobb, amit aktuálisan tenni tudok. S ami a legfontosabb: évtizedek óta töretlen és kiváló baráti, bajtársi, emberi kapcsolatokkal körülvéve, együtt, ugyanazokért az elvekért, értékekért és célokért.
