Még javában tart az adatfeldolgozásuk a kérdőívvel kapcsolatosan, de van valami, amit nem tarthatnak magukban. Ez nem egy száraz statisztikai részeredmény. Inkább egy gyomros.
Feltették a kérdést az egészségügyi dolgozóknak: fontolóra vették-e az elmúlt egy évben, hogy felmondanak, vagy akár a teljes pályát otthagyják? Mindössze 19,6 % válaszolta azt, hogy esze ágában sincs menni. A többiek? 27,2% „csak” a jelenlegi helyéről menekülne. 21% végleg hátat fordítana az egészségügynek. További 25,9% pedig már mindkét opciót komolyan fontolgatja. Számoljunk csak utána: a kitöltők majdnem fele, egészen pontosan 46,9%-a gondolkodik azon, hogy végleg, örökre elhagyja az egészségügyi hivatást.
Ez egy csendes összeomlás forgatókönyve. A csapból is a várólisták csökkentése, az ellátás felgyorsítása és a kapacitásbővítés folyik.Nagyon szép tervek. De tegyük már fel az egyetlen érvényed, húsbavágó kérdést: Mégis ki fogja ezt csinálni? A műtőasztal nem operál. Az üres ágy nem ápol. A kórház valódi kapacitása nem négyzetméterben mérhető. A kapacitás a rutinos ápoló, a műtősnő, az asszisztens és még sorolhatnám.
Ha ők lelépnek, nem egyszerűen üredstátuszok maradnak utánuk. Évtizedes tudás, rutin és a betegek biztonsága megy velük a süllyesztőbe. Senki sem dob el tíz-húsz év hivatást csak úgy, hirtelen felindulásból. Ez egy lassú felőrlődés eredménye. Benne van a brutális leterheltség, a semmibe vett szakértelem, a toxikus légkör és persze a megalázó anyagi helyzet. A pénz alapfeltétel. De már édeskevés. Tudjátok, mi a legfélelmetesebb egy egészségügyi rendszerben? Nem az amikor a dolgozók lázadoznak és kiabálnak. Hanem amikor elnémulnak. Mert rájöttek, hogx felesleges bármit mondani. Csak veszik a kabátjukat és csendben elmennek. Hogy mit kellene tenni, mielőtt az utolsó lekapcsolja a villanyt?
Ideje lezárni a felülről lefelé irányított, merev döntéshozatal korszakát. Az egészségügyi dolgozókkal végre nem csak róluk kell beszélni, hanem velük. Partnerként kell tekinteni azokra az emberekre, akik nap mint nap a vállukon viszik az ellátás terheit. Vissza kell adni a szakma önbecsülését, a hivatás méltóságát, és olyan munkakörülményeket kell teremteni, ahol az alapvető emberi szükségletek – egy pohár víz megivása, néhány perc levegővétel vagy egy mosdőszünet – nem kiváltságnak számítanak. Az egészségügynek nincs szüksége több üres ígéretre és papíron jól mutató reformra. Olyan rendszerre van szüksége, amely nem felőrli azokat, akik működtetik, hanem megtartja, védi és megbecsüli őket.
A változás nem egy újabb stratégiai anyaggal, bizottsággal vagy szépen megfogalmazott ígérettel fog elkezdődni. Hanem akkor, amikor végre azok hangja kerül az asztalra, akik nap mint nap a betegágy mellett állnak, és saját szemükkel látják, hol repedezik a rendszer. Nem lehet tovább azok nélkül dönteni az ápolás jövőjéről, akik ezt a rendszert még működésben tartják. Mert lehet új terveket írni, lehet új struktúrákat rajzolni, de ha lözben elveszítjük az embereket, akikre az egész épül, akkor már nem lesz mit megreformálni. Az egészségügyi szakdolgozók nem akadályai a változásnak. Ők azok, akik nélkül változás sem lesz.
Ideje nemcsak beszélni róluk. Ideje meghallgatni őket. Még időben.
