70 éve, 1956. októberében a magyar nép megmutatta, hogy a vörös elnyomásnak is van határa. Nem a nyugati jólét vágya vitte az utcára a munkást és az egyetemistát, hanem a nemzeti függetlenség.
1956 hősei számunkra nem a nagyimréék, nem az ilyen-olyan „reformkommunisták”, és társaik. Számunkra az igazi hősök azok a csibészek, akik nem voltak szentek, nem tartották be a törvény minden egyes betűit. De, amikor hívta őket a Haza nem haboztak feláldozni a legdrágabbat. Az életüket. A rettegett Vörös Hadsereget nem a petíciók, nem a szép versek, nem a kiáltványok kényszerítették térdre. Hanem a Pongrátz testvérek, Falábú Jancsiék, a Corvin köziek, a dunapenteleiek, a külvárosi makacs ellenállók, a mecseki láthatatlanok, az ismert és ismeretlen fővárosi, vidéki srácok és lányok! Mi ő előttük hajtunk fejet és rájuk emlékezünk.
A kommunizmus nem a múlt egy lezárt fejezete, hanem egy veszély, amelyről soha nem feledkezhetünk meg. Ma, amikor nyugatról új, hagyományainkat és értékeinket támadó ideológiák törnek előre, különösen fontos, hogy ne engedjük visszatérni azokat az eszméket, amelyek egyszer már rabságba taszították nemzetünket.
1956 hősei nem azért áldozták életüket, hogy mi csendben nézzük, ahogy mindez újra megtörénhet.
