83 éve,, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg ( melyet a közbeszéd egyszerűen csak második magyar hadseregként emleget) megkezdte a súlyos áldozatokkal járó visszavonulását a Don kanyarból.
MI IS TÖRTÉNT A DONNÁL??
A hazai közvéleményben alaposan bele súlykolták a „halálra ítélt hadsereg” mitosat. Népszerű felvetés, miszerint magyar honvédeink „azt sem tudták, mit keresnek ott”, a németek áldozati bárányként egyszerűen odadobták a rosszul felszerelt magyar csapatokat a szovihetek elé, hogy ők biztonságban visszavonulhassanak.
A valóság ezzel szemben, hogy a tisztikar és a legénység java tudatában voltak annak, mit keres hozzájától távol, majd 2000 km-re.
„Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.”
Ezt az expedíciós hadsereget a lehetőségekhez képest igen jól felszerelték, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal „levetkőztették” , hogy a kivonuló hadsereget megfelelő képen ellássák. Az csak odakint bizonyosodott be, hogy a kis antant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és fegyverzete, kiképzése nem felel meg a keleti front viszonyainak. Ezt azonban nem lehet a magyar hadvezetésnek felróni, hiszen a – szintén európai hadviselésben edződött – német hadsereg és döbbenten állt a Szovjetunióban uralkodó állapotok előtt, és a Wehrmacht katonái is első kézből tapasztalták meg, mennyit ér egy európai télre tervezett télikabát az orosz sztyepptéken.
A magyar 2. hadsereg kivezénylése
decemberében nem az időjárás és az embertelen körülmények, hanem a vörös hadsereg állította meg moszkva alatt a német offenzívát, ezzel végleg szerte foszlatva a gyors győzelembe vetett hitet. A német had vezetés ezt követően kezdett támaszkodni szövetségeseire, mivel az 1942-re tervezett nagy nyári offenzivához a 3. Birodalomnak nem volt elegendő önereje.
1941 decemberében horthy miklós kormányzó levelet kapott Berlinből, majd 1942 januáriában Budapestre utazott, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábor nagy. A tárgyalások során a német fél a teljes magyar haderő ( három hadsereg, mint egy fél millió honvéd) frontra küldését követelte. Az ígéretek hatására, miszerint-korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket biztosítanak a honvédeknek, magyar fél végül hozzájárult egy hadsereg kiállításához.
A keleti frontra küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható alkalmazása, illetve területi és időbeni határai, személyi – és anyagi összeségeinek pótlása a tárgyalások során nem kerültek szóba.
A magyar politikai és katonai vezetés ugyanis azt remélte, a 41-es gyorshadtesthez hasonlóan, ez a hadsereg is négyhavi frontszolgálat után hazatérhet.
A 2. hadsereg személyi állománya
A besorozás az ország egész területéről történt, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. A kivonuló sorállomány mindössze 20%-a volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fent maradó hányadot a 30-45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. A tábornoki kar, valamint, az ezred- és zászlóaljparancsnokok ( vagyis a törzstisztek) zöme 45- 50 év feletti első világháborús veterán volt. Ebből kifolyólag sokuk már nehezen bírta a harctéri megpróbáltatásokat, pár hónap után betegen kerültek vissza a hátországba.
Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze kivonuló alakulatok legénységi állományát, úgy a nemzetiségiek is arányossan vegyék ki részüket a hadkötelezettségből. Eme hadsereg személyi állományára vonatkozóan jegyezte meg a Honvéd Vezérkar főnöke,hogy
” a drága magyar vérrel takarékoskodni kell.”
Szerepkör a fronton
Más szövetséges hadseregekhez hasonlóan a magyar csapatokat is az „Operation Blau” keretében kívánták bevetni. A m. kir. 2. honvéd hadsereg – a Weichs – seregcsoport alárendeltségében – a Don mentén kellett, hogy biztosítsa a Sztálingrád és a Kaukázus felé előretörő németek balszárnyát.
Ezt követően honvédeink – a német csapatokkal karöltve – hozzá láttak a térségben kiépített szovjet hídfők felszámolássához. Az 1942. szeptember 9.-16. között lezajlott urivi hídfőcsatáról Willibald Langermann- Erlencamp páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnoka a következőket jelentette:
„A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don – kanyarban, mint azt feltételeztük (…) a magyar csapat részek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék és az elveszett területeket visszaszerezék.”
Az ütközetben 1942 szeptember 13-ig magyar részről 1237 hősi halott, 6163 sebesült, 614 eltűnt fő volt amíg német oldalon 217 elesett, 1222 sebesült és 133 eltűnt fő.
A doni hídfő csatáknak meglehetősen súlyos volt a magyar vesztesége: a hősi halottak, ütközetben eltűntek és hadifogságban esetek összlétszáma 1000 tisztet és 29000 legénységi állományú honvédet számlált. 1942 október elsejéig a magyar 2. hadsereg állományából a tisztikar 20%-os, a tiszthelyettesi, a tisztesi és legénységi állomány 15%-os véres veszteséget szenvedtek el. Az anyagi veszteség is jelentős volt fegyverzetben és szállító járművekben ( az 1. tábori páncélosodosztály például harckocsi állományának 50%-át elveszítette).
Megindult a szvjet „gőzhenger”
A viszonylag békés november december után a sztálingrádi hadművelet részeként 1943 január 12-én megindult a vörös hadsereg kérlelhetetlen előrenyomulása a magyar arcvonal szakaszon. A 2. hadsereg – parancsnokság naplója így tudósított a bekövetkezett eseményről:
Az urivi hídfőből várt orosz támadás 9:45 -kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10:30-kor megindult”.
Ezt követően Uriv- Sztorozsevoje térségében indult meg – a soproni 7. könnyűhadosztály állásai ellen – a páncélosokkal támogatott kb két hadosztály erejű gyalogsági támadás. A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette:
„„A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden túzzel szemben érzéketlenek voltak (…) Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a legnagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei vloltak kétségtelenül megállapíthatóak.”
A hatalmas túlerő felmorzsolta a magyar védelem egy részét – a soproni 4/II. és 4/III. gyalogzászlóajak szinte teljesen megsemmisültek – a többi honvéd alakulat ellenállása mégsem roppant össze.
Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóalj január 12-én tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették,hogy:
. ” Az állás előtt erősen nőnek az orosz hulla hegyek.”
A következő nap délelőttjén megindított 12. tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek.
Január 13-án Jány vezérezredes ellentámadást indított, ám a kegyetlen orosz tél és a szovjet erősítés érkezése megroppantotta az ígéretesnek tűnő magyar-német offvenzívát. Január 14-én, a reggeli órákban a szovjetek teljesen körül vették Gyevicát, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának muníciója teljesen elfogyott.
Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat és saját felelősségére elrendelte a sikerrel járó kitörést, ugyan ekkor törtek ki Sztorozsevojéből az egri 14-esek is, akik a losonczi 23-asokkal együtt nagy veszteségeket szenvedtek.
Ezen a napon – január 14-én – a helyzet tovább súlyosbodott. Scsucsjénál háromnegyedórás tüzérségi előkészítés előzte meg az újabb szovjet támadást. Hozzávetőlegesen 3 hadosztály és kb 100 harckocsi indult meg a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a szekszárdi 12. könnyűhadosztály kisebb- nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül.
Közel 10 óra leforgása alatt a magyar könnyű hadosztály harcoló állományának 70%-át, tüzérségének 100%-át veszítette el. A hőmérő higanyszála -46 fok alá süllyedt, ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy legyen fedél éjszaka a fejük felett.
A III. és IV. hadtest katonai kilátástalan harcot vívtak már január 12-étőlde a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki január 17-én ( pedig már a szovjet ékek jóval nyugodtabbra szaladva „zsákba varták” őket ), a hajnali órákig. Végül január 17-én, kora reggel kezdhették meg a visszavonulást.
A III. hadtest a szovjet offenzíva hatására elszakadt a magyar csapatoktól, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt egészen 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit.
A III. hadtest részei harccsoportokban verődve végül szerencsésen kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s- a VII. hadtest részeihez hasonlóan – félelmet és fáradtságot nem ismerve fedezték az olasz és német visszavonulást. 1943 február elején érkeztek be a magyar gyülekezési körzetbe,Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a III. hadtest 9. könnyűhadosztálya vált le január 24-én. A harcok alatt a sebesült honvédek többsége elesett. A 21. gyalogezred harctudósításában olvashatjuk,hogy 1943 január 21-én, Novo Georgijevszkij településen:
„(…) Megkíséreljük leadni a sebesültjeinket, de az olaszokkal kitörő német egészségügyi oszlop is kénytelen a súlyos sebesülteket agyonlőni, mert nem képesek tovább szállítani.”
A körülmények nem tették lehetővé az elesett, halálra fagyott honvédek végtisztességének megadását, ahogyan a veszteségi nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal. 1943 tavaszán – nyarán hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy „a hadműveleti területen eltűnt”.
A halálnál talán csak a szovjet hadifogság volt rosszabb, hiszen köztudott, hogy hogyan bánt a Vörös Hadsereg a hadifoglyokkal. Ráadásul a rosszul felszerelt szovjeteknek még saját csapataik, nem hogy a hadifoglyok élelmezése és egészségügyi ellátása is kihívást jelentett. 1943 telén- tavaszán rengeteg magyar katona halt meg szovjet hadifogságban. Azoknak a földi porhüvelyét, akik ott maradtak az orosz hómezőkön – járványügyi okok miatt – a helyi lakosság temette el.
A visszafoglalt területre bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.
A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943 január február folyamán nagyjából 50 ezer hősi halottra, és 50 ezer sebesültre tehető. Becslések szerint szovjet hadifogságban körülbelül 26 ezer ember került.
A nehéz fegyverzet 100%- a megsemmisült, a teljes anyagi veszteség közel 70%-os volt, az anyagi veszteség összegszerűen 367 millió Pengőt tett ki. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943 március 24- május 30 között tértek haza Magyarországra, bár a németek rendelkezésére – ellentételezésként – két újabb könnyűhadosztályt kellett biztosítani.
A honvédek doni helytállását 1943-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg a legszebben:
„Hogy a magyar hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet a végleges ítéletet alkotni (…) Egy hadsereg, amelynek 146 ezer halottja, és 30 ezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan”.
Levél a frontról:
„Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet, és ti sem küldjetek. Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek kesztkenőt,. Remélem, hogy Pista öcsém derekossan átveszi a helyem a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek! Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett, és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad, Jóska”
