A szúrós szemű, keményöklű jászkun huszár alezredes, aki hetven évesen is önként jelentkezett a főváros védelmére.
Prónay Pál (1874-1945) a Magyar Királyságban, Romhányban született 1874. november 2-án tótprónay és blatnicai Prónay István, valamint zsadányi és törökszentmiklósi Almásy Mária fiaként. A kornak megfelelő nemesi neveltetést kapott, több külföldi utazása is volt, például Észak-Afrikában. Hobbijai közé tartozott elsősorban a labdarúgás, másodsorban az ekkoriban nagyon vagánynak számító autóvezetés. Hivatalos autóvezetési jogosítvánnyal nem rendelkezett ugyan, de ennek ellenére sokszor átvette a kormányt a sofőrjétől. Elemi és középiskolai tanulmányai végeztével a Ludovika Akadémiára iratkozott be, családi hagyományt követve. Innen 1893-ban a szombathelyi 11. Császári-királyi huszárezredhez vonult, és húsz éves korában, 1894-ben nevezték ki hadnagynak. Ugyanebben az alakulatban szolgált korábban Prónay Gyula, a nagybátyja, aki Ferenc József szárnysegédje volt. Viszonylag lassan haladt előre a tiszti ranglétrán, viszont ez igen felgyorsult, ahogyan az első világhábotú kitört. Pál ekkor éppen negyven évesként legszebb férfikorában volt, a 13. Császári-királyi jászkun huszárezredben, amit már egy éve a majdani kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós bátyja, vitéz nagybányai Horthy István vezetett – később 1914-ben Tömöry Gyula, majd Prónay Gyula vezette az ezredet. Pál maga az első század parancsnokhelyettese volt, ekkor már főhadnagyi rangban.
A jászkun huszárok először Szerbiába mentek, itt viszont még inkább csak határbiztosítási feladatokat hajtottak végre, kisebb összecsapásokkal a szerb irregulárisok ellen. Az igazi próba ez év augusztusában a keleti fronton kezdődött. Pál már az első napokban kitűnt, hiszen ő szervezett gyalogos kiegészítő egységet azon huszárokból, akiknek megsérült a lova. 1914. novemberében a Krakkó menti harcokban tűnt ki először, itt több felderítő járőrt vezetett ellenség vonalai mőgé, és rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. November elején már ő vezette a harmadik századot, a limanovai csatában viszont már ismét az eredeti első századot parancsnokolta. Harminc huszárral és két géppuskával erőszakos felderítést hajtott végre, majd több napig tartottak egy előretolt állást. Ezután a Jabloniec magaslatra vezényelte ezt az alegységet, ahol ismét komoly áttörést sikerült megakadályozni egy be sem fejezett lövészárokrendszerben. Személy szerint itt elsősorban, mint mesterlövész harcolt, 6,5 mm-es Mannlicher Schönauer távcsöves puskájával. Több orosz támadás visszaverése után egy napnyi pihenőt kaptak, mikor is egy pecsovics cseh csapatot sikerült rendbe szedjenek, itt ő maga bikacsökkel mutatott példát az embereinek. December 11-én, tehát a limanovai csta gyújtópontjában már a harc közepén álltaka 10-es huszárokat felválltva, mikoris egész napos harcban három tömegrohamot sikerült visszaverni a folyamatos ágyútűz ellenére. A nap végén mindössze öt huszárral tartotta ezt az állást még akkor is, mikor már mindkét oldalról átkarolták őket. Itt a közelharcban gyalogsági ásót használt. Este a front annyira túlhaladt ezen a sündisznóálláson, hogy már csak hullarabló oroszok érkeztek, akiket sorra agyonlőttek, majd nagy veszedelemmel tértek vissza saját alakulatokhoz. Miután mind a tizenötön ismét együtt voltak, folytatták a harcot egy újabb állásban egészen az orosz támadás vérbe fulladásáig. A csatában való helytállásáért kitüntették, és századossá léptették elő. Következő év májusáig is végig arcvonalban harcolt, mikor is tüdőlövés érte, amit túlélt ugyan, de hosszabb ideig hátországban lábadozott. 1916. nyarán tért vissza a frontra, ahol rövidesen megbetegedett, s csak 1917.-ben harcolhatott ismét. Háborús kitűntetései közül egyedül az 1918.-ban kapott Bronz Vitézségi Érem a biztos, a többi átadási idejét és okát nem lehet pontosan tudni. 1918. végén Bécsben volt, itt érte a háború vége.
1919-ben a kommün kitörése Budapesten érte. Ekkor még szolgált a hátországban, a hadsereg lóbeszerzési hivatalában. Semmit nem követett el, ennek ellenére már ekkor megfigyelés alatt állt, egy éjszaka a hotelszobájában rajtaütöttek a Lenin fiúk és elkobozták a fegyverét. Nyitott szemmel járt, figyelte a lehetőségeket, hogyan lehetne leszámolni a rendszerrel – például a Lenin fiúk Batthány úti palotáját tervezt volna megtámadni egy különítménnyel – de júniusban rájött, hogy határokon belül erre semmi lehetőség nincs. Kalandos úton, a zöldhatáron keresztül érkezettAusztriába, itt felvette a kapcsolatot a legitimistákkal, majd Szerbián keresztül Szegedre utazott, és az éppen formálódó Nemzeti Hadsereg egyik első tisztje lett. Ez év késő nyarán és őszén leszerelt tisztekből és tisztesekből különítményeket alakított, akikkel elsősorban, de nem kizárólagosan a Dél-Dunántúlon végeztek pacifikálást. Célpontjai elsősorban a Tanácsköztársaság ideje alatt közéleti szerepet vállalt emberek, valamint a Tanácsköztársaság vezetőségének etnikai arányai miatt általánosan zsidók voltak. Ezen akciók közben félelmetes hírnévre tett szert, hiszen a többi különítményes tiszt közül is kitűnt keménységével. Egy fél év alatt sikerült annyira megfélemlíteni az ellenséget, hogy a magyarországi kommunisták egészen 1945.-ig semmi jelentős közéleti fellépést nem mertek tartani. Mindazonáltal a külföldi, elsősorban az antant szemében a kormányzónak igen csak vigyázni kellett a látszatra, főleg mivek 1920. elejére egyes tiszti különítmények kicsúsztak az ellenőrzés alól. Budapesten több lövöldözésre is sor került rendőrök és a különítményesek emberei között, így a Legfelsőbb Hadúr a Prónay különítmény tagjaiból vadászzászlóaljat szervezett a Nemzeti Hadsereg, a majdani Magyar Királyi Honvédség keretein belül. 1920. július 30-án végrehajtott fölöstömi fegyverrablást az ő szervezésével hajtották végre, az itt zsákmányolt fegyverekkel vívták nagyobbrészt majd a nyugat-magyarországi szabadságharcot. Ez év folyamán Bécsben több többé-kevésbé titkos akciót vezetett szökött kommunisták elfogására. 1920. decemberében többségében székely menekültekből szervezett különítmény élén akarta megtámadni a cseheket, ezt a szerveződést a kormány leszerelte.
1921. április 11-én feleségül vette gróf Pállfy-Daun Eleonóra Amata Anna Mária Emmát Budapesten, gyermekük nem született. Ez év őszén kezdődött pályafutásának csúcspontja, a nyugat-magyarországi szabdságharc. A részben általa vezetett felkelők 18 győztes üzközetben verték ki az osztrák megszállókat Sopron megyéből, és 1821. október 4-én helyi nemzetgyűlésen kikiáltották Lajtabánságot, az időközben alezredessé előléptetett Pált nevezte ki lajtai bánnak. A senki által el nem ismert tiszavirág életű állam hosszú ideig nem állt fenn, a nyugat-magyarországi szabadságharcosokon belüli egységet megrontotta IV. Károly király második visszatérési kísérlete, viszont annyi eredménye mégis volt ennek a kis államnak, hogy 1921. december 14-én népszavazáson Sopron és több kisebb falu Magyarországé maradt. Pál katonai pályafutásának azonban itt szakadt vége, ugyanis a király melletti hallgatólagos kiállása miatt a szabad királyválasztók közéletileg ellehetetlenítették, kizárták az Etelközi Szövetségből is. A rendszer ezután folyamatosan megfigyelés alatt tartotta.
Lajtabánság 10 koronás bélyege Prónay Pál arcképével, 1921-ből. A bélyeg a rövd életű államalakulat egyik fennmaradt tárgyi emléke.
Mindennek pótlására 1931-ben volt bajtársával, Ostenburg Moravek Gyulával megalapították a Magyar Országos Fasiszta Pártot, ez azonban egy igen tiszavirág életű szélsőjobboldali szervezetnek bizonyult. Többségében hajléktalan és/vagy munkanélküli rongyosok vagy más veteránok szociális helyzetén igyekeztek javítani.
1938-ban viszont ismét aktivizálta magát, mikor is részt vett a Rongyos Gárda újraszervezésében, még ha magas kora miatt már személyesen nem is vehetett részt a revízió harcaiban Felvidéken és Kárpátalján. A szovjet invázió közeledtével azonban nyugalmazott tisztként újabb különítményt szervezett, melynek azonban már nem volt komolyabb katonai szerepe. Mindennek ellenére végigharcolta Budapest 108 napos ostromát, majd sikeresen kitört az ostromgyűrűből 1945. február 11-én. Májusban fogták el, és Szibériába deportálták, tíz évnyi kényszermunkára. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. 2001. június 27-én az oroszok rehabilitálták.
