Európa és a kereszténység kapcsolata olyan, mint egy ősi katedrális alapzata. Mélyen a föld alatt gyökerezik, láthatatlanul tartja a súlyos falakat, és meghatározza az egész építmény formáját. Bár a 21. századi Európát gyakran nevezik szekularizált, elvilágiasodott kontinensnek, a keresztény örökség nem tűnt el – átalakult, beépült a mindennapjainkba, a jogrendszerünkbe, az ünnepeinkbe és a gondolkodásmódunkba.
A kereszténység nem csupán egy vallás volt a sok közül, hanem az az egyetemes kulturális és morális keret, amely a Római Birodalom bukása utáni kaotikus századokban egységbe kovácsolta a kontinenst.
A középkori kolostorok voltak Európa első szellemi központjai. A szerzetesek nemcsak kódexeket másoltak, megmentve az ókori görög és római tudást, hanem az első egyetemek (Bologna, Párizs, Oxford) megalapításával lefektették a modern tudományosság alapjait is.
A román stílusú templomok, a monumentális gótikus katedrálisok és a pompázatos barokk bazilikák ma is Európa tájképének gerincét alkotják. Nemcsak istentiszteleti helyek, hanem a közösségi élet és a művészetek csomópontjai is voltak. Az emberi méltóság koncepciója, a gyengék gyámolítása, a jog előtti egyenlőség és az emberi jogok gyökerei mind a keresztény kinyilatkoztatásban és az abból kifejlődő filozófiában gyökereznek.
Vallás a mindennapokban: A láthatatlan jelenlét, ha megkérdezünk egy mai európai állampolgárt, sokan azt mondják, nem gyakorolják aktívan a vallásukat. Mégis, a mindennapi életünk ritmusa szinte teljesen a keresztény naptárhoz igazodik. A heti pihenőnapunk a vasárnap a keresztény hagyomány öröksége. A legfontosabb családi és állami ünnepeink, mint például a karácsony, a húsvét, a pünkösd mind keresztény ünnepnapok. Még azok is, akik nem hívőként ülik meg ezeket az alkalmakat, a keresztény kultúra által formált családi tradíciókat, a szeretet, az újjászületés és az összetartozás értékeit gyakorolják.
Épített környezet és földrajz: Európában szinte lehetetlen úgy utazni, hogy ne botoljunk keresztény szimbólumokba. A falvak és városok központjában templomtorony magasodik, az utak mentén feszületek állnak, a hegycsúcsokat keresztek díszítik. Településeink, utcáink és intézményeink jelentős része szentek nevét viseli (Szentendre, St. Gallen, San Remo).
Nyelv és közmondások: A mindennapi beszédünk tele van bibliai utalásokkal és keresztény gyökerű fordulatokkal, amelyekről gyakran nem is tudjuk, honnan származnak. „Saját keresztjét hordozza”, „mossa kezeit”, „tamáskodik”, „pálfordulás”. Ezek a kifejezések mind a keresztény kultúrkörből épültek be a kollektív tudatunkba.
Ma Európa válaszúthoz érkezett. A templomok látogatottsága sok helyen csökken, a hagyományos vallásosság visszaszorulóban van. Ezzel párhuzamosan azonban egyre erősebbé válik az igény az identitás megőrzésére. A globalizáció és a kulturális sokszínűség korában sok európai éppen a keresztény gyökerekben keresi a kapaszkodót és a választ arra a kérdésre: Kik vagyunk mi? Európa keresztény útja nem ért véget, csupán új szakaszához érkezett. Nem feltétlenül dogmák követését jelenti a modern ember számára, sokkal inkább egy olyan kulturális és morális fundamentumot, amely biztosítja a szabadságot, az emberi méltóság tiszteletét és a közösségi összetartozást. Akár hívőként, akár a kultúra örököseként tekintünk rá, a kereszténység nélkül Európa egyszerűen nem lenne önmaga.
