Pozsony 907. – a csata, amaly megmentette a magyar nemzetet. 907. nyarán a magyar nemzet léte forgott kockán. A keleti Frank királyság hatalmas sereget gyűjtött össze, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a magyarokkal. E hatalmas sereg, ami nyugatról érkezett, egyetlen egy célja volt eltörölni a magyarságot a történelemből. Ezt Őseink is tudták és ennek fényében készültek fel a harcra és vívták azt meg úgy, hogy egy életre elmenjen a kedve minden hódítónak aki az életünkre törne.
A 907.-ben történt sorsdöntő ütközet szilárdan biztosította helyünket Európa közepén, sőt a X. század legerősebb katonai hatalmává emelte hazánkat a kontinensen. A győztes csata lehetővé tette a későbbi erős magyar királyság kialakulását, a kelet-európai hegemóniánk megteremtését, majd a virágzó Árpádkor után, a magyar nagyhatalom megszületését. Ezt jelentette ez az ütközet, melyről iskoláinkban eddig keveset beszéltek, elhallgatták, nem ismerték, nem törődtek vele.
907.-ben ezekben a napokban (az adatok szerint július 4. és 7. között) zajlott le a magyarság egyik legfontosabb katonai ütközete, a pozsonyi csata. Ebben a fényes győzelemben a keleti frank hadat semmisítette meg a magyar hadvezetés. A nyugati sereg nagy része megsemmisült (egy herceg, három püspök, tizenkilenc gróf is életét vesztette). A bajorok által vezetett egyesült sereg, a Kárpát-medencében új hazát alapított magyarok megsemmisítésére készúlt, miként annak idején az avarok elleni nagy frank hadjáratokban. A pozsonyi csata alighanem a legfontosabb hadtörténelmi eseményünk. Kiváló vezetéssel elsöprő győzelmet arattak Őseink a nagy túlerőben lévő ellenséges seregen.
Az utóbbi években kicsit kezd végre átformálódni a hazánkban a történelmi gondolkodásunk, de jellemző módon a beteges atmoszférájú (a szocializmusból itt ragadt szolga szellemű, majd a nyugati progresszív kultuszirányzatoknak megfeleni kívánó) hivatalos történelemszemléletünk könnyedén átsiklik a pozsonyi csata jeletősége felett. Helyette az általános iskolából kikerülő gyermekeink álmukból felébredve fújják a két sötét dátumot. 933. Merseburg, 955. Augsburg. Ezt mindenki tudja, a két vesztes csata dátuma beleivódott a mai nemzedékbe. (Bár Lehel vezér a vesztes csata után a szolgájává tette a túlvilágra Konrád császárt). A csaknem félszáz győztes honbiztosító hadjáratunkból (lekicsinylően sokan „kalandozásként” nevezik) pont a két vesztesnek titulált csata ment át a köztudatba. Pedig a korábbi merseburgi csatában még csak ütközet sem történt! A magyar csapatok összecsapása nélkül, egyszerűen visszavonultak. A 955.-ös második augsburgi csata (az első csata természetesen győztes ütközet volt, de mily’ meglepő, ezt sem tanítják!) valóban, egy nagyobb ütközet volt, de csak annyi történt, hogy ez után már nem indultak nyugatra komolyabb hadjáratok.
Az egész népünk sorsát meghatározó – sőt kimondhatjuk, a magyarság létét biztosító – pozsonyi csatáról keveset beszélnek. Miért nem ez a honvédelem napja? Miért nem nemzeti emléknap? Pedig a kiépülő Magyar Nagyfejedelemség fényes győzelme nélkül ma valószínűleg nem létezne Magyarország. A rendszerváltás után több, mint harminc évvel, ideje lenne átírni a sokszor még ma is dohos kipárolgású, szovjet örökségű történelemkönyveinket, a valós és felemelő győzelmeinkről megemlékezni, kultúránk alapjává (vissza) helyezni azokat. Persze az nem járható út, hogy a szocialista ideológiával átitatott történelemfelfogást, sokan megpróbálják visszacserélni, a legalább olyan hamis és káros, avitt habsburgiánus történelemszemléletre. Az sem járható út egy nemzet életében, hogy mindig a vesztes, sötét eseményekre emlékezzenek, mintegy önostorozásként. Ilyet csak beteg szellemiségű, zavart tudatú egyének és népek tehetnek. Mi magyarok nem! Vannak kiemelkedő, világra szóló teljesítményeink, amelyek ráadásul egész jövőnket befolyásolták. Ezek az igazi ünnepeink, melyek fénylő csillagként ragyognak múltunk egén, mi magyar hagyományőrzők ezeket ünnepeljük.
Szakítanunk kell a belénk táplált hamis képpel, a szocialista dogmákkal, illetve a ránkerőltetett habsburgiánus szemléletmóddal a „merjünk kicsik lenni” gúzsba kötő gondolatbéklyójával. Rázzuk le magunkról az évtizedekig belénk nevelt „kicsi és bűnös nép” téves képzetét. Mert ez az út nem vezet sehová. A valós tényeken alapuló, felemelő és meghatározó győzelmeinket, dicsőségünket kell ünnepelnünk, hiszen így lehet fejlődni és a jövőbe lépni. Rázzuk le a múlt béklyóit!
