„Mikor már nagyon fáradt leszek, és nagyon céltalannak érzed sorsodat: egyszerre csak érted üzen az otthoni erdő. Először egy szellővel üzen, amelyik csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőszagából már alig érezhetsz valamit, s meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
-Üzeni az Erdő, hogy hűs árnyékkal várnak a fák…Illatukat neked gyűjtik a rét virágai…Hívnak az őzek és a nyúlfiak…a pillangők és a harmatcsepp a fűszál hegyén. Jöttödet lesi az ösvény. Jöjj, siess.
Fájva megdobban akkor a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy, és megtölt fájdalmas szomorúsággal. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok. A rossz emberek láncai.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kis bolyhos, fehér felhőt az égen. És látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. S végül meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod dgága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűyös ösvényt mosnak lábaid elé az idegen emberek között, és te elindulsz rajta Keletnek, mindig csak keletnek amerre a sárgarigó hív.”
