Változnak az idők, változnak a szereplők, de a nóta mintha ugyanaz maradna. Míg évekkel ezelőtt Vona Gábor a török rokonságot és az iszlám fényét hirdette a magyar érdekek helyett, ma Magyar Péter a vendégmunkások bizarr történeteivel operál. Két ellenzéki vezér, két különböző korszak, de a mélyben egy közös nevező: a globalizmus kiszolgálása és a nemzeti identitás feladása.
A történelem ismétli önmagát, tartja a mondás, és ha alaposabban megvizsgáljuk a hazai ellenzéki térfél mozgásait, kísérteties hasonlóságokra bukkanhatunk. A Jobbik egykori elnöke, Vona Gábor és a Tisza Párt jelenlegi vezére, Magyar Péter látszólag más úton járnak, ám a végállomás gyanúsan ugyanannak tűnik.
„Minden török a testvérem” – Vona és a keleti nyitás
Emlékeznek még, amikor a nemzeti radikalizmusból induló Vona Gábor hirtelen pálfordulással az iszlám világ felé kezdett kacsintgatni? A Mandiner által annak idején nyilvánosságra hozott felvételek nem hazudnak. Vona magyarul és a török közönség előtt is egyértelművé tette: „Mi magyarok egy turáni nép vagyunk, és a testvéreink a turáni nemzetek”, sőt, odáig ment, hogy kijelentette: „minden török a testvére”.
A volt pártelnök rajongása azonban nem állt meg a rokoni szálak felemlegetésénél. Egy elhíresült videófelvételen hitet tett Allah mellett, és úgy fogalmazott: „a globalizmus sötétségében ma számomra az iszlám az utolsó fénysugár.” Bár hozzátette volna, hogy mindezt „keresztény emberként” mondja, a mondatot be sem tudta fejezni, mert a török hallgatóság elégedett tapsvihara elnyomta a szavait.
Vona világképe szerint Afrika erőtlen, Dél-Amerika és Ausztrália identitászavaros a sokszínűség miatt, és egyedül az iszlám őrzi a hagyományokat. Saját bevallása szerint a Facebookon lassan több török barátja volt, mint magyar, és önéletrajzi könyvében is rögzítette: „az iszlám a fény”. Vona tehát a magyar identitás védelme helyett egy idegen kultúra importálásában és dicsőítésében látta a kiutat, akaratlanul – vagy talán nagyon is tudatosan – megágyazva annak a multikulturális ideológiának, ami ellen elvileg küzdött.
Kacsák, aranyhalak és a Fülöp-szigetek
Ugorjunk az időben napjainkra, ahol Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke vette át a stafétabotot. Bár ő nem az iszlám filozófiájáról értekezik, megszólalásai a külföldi vendégmunkásokkal kapcsolatban legalább annyira elgondolkodtatóak.
Magyar egy közelmúltbeli nyilatkozatában a gödi Samsung-gyár Fülöp-szigeteki munkásainak sorsát ecsetelte, egészen szürreális elemekkel tarkítva. Állítása szerint a pénz és ellátás nélkül munkásszállókra zsúfolt vendégmunkások éhségükben a Városligeti-tó faunáját tizedelték meg. „Másnap a budapesti állatkertben nagyon sok kacsa eltűnt. És aranyhal. Mert ezek az emberek éheztek, és ehhez folyamodtak” – állította Magyar Péter.
Bár sietett leszögezni, hogy „nincs szó idegenellenességről, semmi gond nincs ezekkel a munkavállalókkal”, az üzenet kettős. Miközben a kormányt támadja, valójában a vendégmunkások iránti sajnálatot kelti, és normalizálja jelenlétüket. Úgy állítja be őket, mint áldozatokat, akiket a magyar állam hagyott cserben.
A közös nevező: A globalizmus szolgálata
Itt ér össze a két szál. Míg Vona Gábor ideológiai alapon, a „testvériség” jegyében hozta volna közelebb a muszlim világot Magyarországhoz, addig Magyar Péter a gazdasági migráció áldozataiként bemutatott vendégmunkások mellett „tart ki”, sajnálkozva sorsukon.
A hasonlóság kézzelfogható:
- Az egyik a vallási-kulturális kapukat nyitotta volna meg.
- A másik a tömeges munkaerő-import társadalmi hatásait relativizálja a sajnálatkeltéssel.
Végső soron mindkét fél a globalizmust szolgálja ki. Egyikük sem a magyar emberek, a magyar munkaerő vagy a magyar kulturális szuverenitás valódi védelmével foglalkozik, hanem idegen érdekek vagy csoportok szószólóivá válnak.
A tanítvány hű a mesteréhez?
De mit is várhatnánk Magyar Pétertől? Ne feledjük, évtizedekig az első sorban ült a Fidesz rendezvényein, ahol – ahogy mondani szokás – „hólyagosra tapsolta a tenyerét”. Most pedig, ellenzéki köntösbe bújva, ugyanazt a politikai iskolát viszi tovább.
Egy éles szemű olvasónk a bicskei fórumon figyelt fel egy árulkodó részletre: Magyar Péter testbeszéde, a jellegzetes fejmozdulatai kísértetiesen emlékeztetnek Orbán Viktoréra. Nem véletlen a hasonlóság. Volt kitől tanulni, és úgy tűnik, van is kiért folytatni a színjátékot. A kérdés csak az, hogy a magyar választók kérnek-e még egy felvonást a globalizmusnak ebből a kétarcú drámájából.
