Elnyomás valóban létezik, csak ez nem abban az irányban keresendő, ahogy a média által legyártott tudatipar narratívák azt sulykolják.
Minden modern forradalom az azt megelőző forradalom kudarca. Nem a fennálló rend ellen lép fel, mert rendről réges-rég nem lehet beszélni. A forradalom soha nem szül új rendet, pusztán a valódi rend egy sötét és sátáni perverzióját valósítja meg: egy olyan pokoli „rendet” , melynek forradalommal egy egyre mélyebbre süllyedő és egyre elviselhetetlenebb stációja valósul meg. A tömeg éjsötét tudatalattijából feltörő ösztönvilág, mely tökéletesen rezonál a felszín alatt működő okkult erők ellenspirituális törekvéseivel: ez az amiből egy pozitív felemelkedés és egy igazságosabb társadalom soha nem valósulhat meg.
Az átlagember és a tömegpusztító fegyverként használt csőcselék csak azt érzékeli, hogy valami nincsen rendben, de ezt a rendezettséget paradox módon mindig ellentétes irányban keresi: lefelé, a széthullás irányába. A társadalom egy leszedált fekvőbeteghez hasonlít, aki a kevéske „józan” pillanataiban sem képes felfogni, hogy pont a gyógykezelés az, amitől elviselhetetlenül szenved. Ez a gyógykezelés pedig nem más, mint az emberi jogok parttalan áradata, mely minden organikus társadalmi rend ősellensége. Az emberi jogok a kellemes illúziókon kívül csak egy dolgot biztosítanak: az illegitim háttérerők láthatatlan uralmát egy, magát szabadnak és önállónak halucináló társadalom felett, melynek minden egyes új „joggal” egy még szorosabb és még rövidebb fojtóláncot akasztanak a nyakába.
Az, hogy milyen árat kell fizetni ezekért az emberi „jogokért”, arról pontosan ezek a jogok – látszólag – vég nélküli kényszeres szaporítása mesél a legtöbbet. A nacionalista forradalmak lerombolták a hagyományos társadalmi rend hierarchikus struktúráit, és a politikai nemzet jogait kiterjesztették minden állampolgárra – természetesen a lehető legalacsonyabb szinten. Ugyanis kiegyenlíteni mindig csak egy minőségtelen szinten lehet, azaz nem a tömeg emelkedett az arisztokrácia szintjére, hanem az arisztrokrácia süllyedt a differenciálatlan tömeg szintjére.
Az uralkodó a társadalom és az állam felett állt, nemcsak jogi, hanem eszmei/szellemi értelemben is, mint centrum, ami nem vesz részt a mozgásban, eredeti feladata pedig a transzcendens és a földi világ közötti kapcsolat/átjárás biztosítása, a szakrális uralmának fenntartása. Nyilván a királyi és arisztokratikus minőség hanyatlása is főszerepet játszott az illegitim erők bitorló hatalmának megvalósulásában. Ezek az erők viszont kényszeresen egy gyorsuló mozgást hoznak létre, ami egyre növekvő sebességgel távolodik az említett centrumtól. Ennek a „haladásnak” a katalizátorai a forradalmak, melyek kénytelenek a korábbi forradalmakat „megugrani”, annak névleges alanyaival törvényszerűen szembefordulni.
A történelmi folyamatok elfogulatlan vizsgálata erre számos példával szolgál.
A nemzeti egység ideája a nacionalista forradalom győzelme után azonnal szétmállik, mert az a véleményhatalom, amely a forradalom aktusára „egyesítette” a népet, rögtön a nép – immáron a nemzet – ellen fordul. A polgári forradalommal megvalósuló sajtó-és véleményszabadság mint emberi jog, az egyén kezében nyeletlen fejsze, egy közönséges szelep. A szinte korlátlan anyagi forrásokkal rendelkező oligarchikus csoportok birtokában viszont valódi kormányzó erő, mely mitikus tekintélye révén tetszése szerint államokat dönt meg, újabb forradalmakat robbant ki, gazdaságokat semmisít meg és háborúkat indít. A plebs pedig úgy védelmezi az oligarchák ezen kiváltságos hatalmát, mintha az a sajátja lenne, a fegyvert, amivel idomítják, önként tartja a saját halántékához.
A sajtó-és véleményszabadság azt jelenzi, hogy a médiahatalom tetszés szerint gyárthatja le a számára kívánatos „valóságot”, majd ezt a saját maga által létrehozott valóságot még értelmezi is, amit utána közvéleménynek nevez. A nemzet „tudata” így olyan erők kezébe kerül, akik a sajtó révén és az ügynökein keresztül elindulnak a politikai hatalom, majd konkrétan az államhatalom megkaparintásának útján, miközben a társadalmat saját ősei, hite, kultúrája, történelme és eredetközössége ellen fordítja, immunrendszerét szétroncsolja. A nacionalizmust ugyan ideig-óráig még felhasználják, amikor éppen szükséges (lásd: Ukrajna), de itt szó sincs a nemzet „érdekeiről”.
Kétségtelen, hogy létezik és léteznie is kell egy pozitív és differenciált nacionalizmusnak, amely megfelel a tradicionális elvárások által vezérelt társadalom ideájának, viszont a forradalom következő etapja által megvalósított osztályharcos, internacionalista forradalom ellenében még a kiegyenlítő nacionalizmus is pozitívumnak tekinthető. A nacionalizmussal ellentétben az internacionalizmus már nem követelte meg, hogy valaki francia, magyar, lengyel, orosz stb legyen, hanem kritériuma pusztán egy lehatárolt értelemben vett emberi mivolt. A jelenleg zajló transzhumanista forradalom már ezt sem követeli meg.
Érdemes belegondolni, hogy nagyjából száz évvel ezelőtt, a szocialista/kommunista forradalom alanya még az európai, többségben keresztény, munkás fehér férfi volt, aki a jelenleg zajló genderforradalom legádázabb ellenségképe. (Ahogy egyébként a feminizmust is háttérbe szorította és lenyomta a transzmozgalom, mivel ma az „igazi nő”, már az a férfi, aki nőnek képzeli magát.)
A forradalom mindig felszabadít valami alól, ami alapvatő szellemi és minőségi értelemben az ember felett áll: vallás, faji, nemzeti nemi és már az emberi identitás alól is, ellenben mindig aláveti az embert valami alantasnak: ösztönök, emóciók, perverziók, függőségek, és olyan sötét eredetű ágensek sugalmazásainak, melyek forrása számára az ismeretlen homályába vész.
A forradalom által kikényszarített „szabadság” nem felelősségteljes, független és magabíró állampolgárokat teretmt, hanem szociális ellátórendszereken csüngő, munkaképtelen, infantilis véglegényeket, akik legszívesebben gumiszobákban, cumival a szájukban őrjöngenének egész álló nap, megpakolva egy rakás emberi „joggal”, mert a szavazófülkébe talán még képesek betámolyogni.
Az elégedetlenség legtöbb esetben valós, de puszta elégedetlenségből soha nem lesz forradalom. Az elégedetlenséget mindig, a megfelelő időben és céllal katalizálják például titkosszolgálatok, pártok, titkos és féltitkos társaságok, profi NGO-k, vagy ezek együttműködése. Ezen események szervezettsége és finanszírozása a profán közönség számára átláthatatlan. A valós társadalmi problémákra hamis megoldásokat kínálnak azok, akik a társadalom katasztrofális állapotát előidézték.
Ahogyan kifejtettem: a nép, a tömeg nem tud „akarni”, ezért akartatnak vele. A manipulátorok kezében a tömeg pedig egy pusztító fegyver, amit leginkább önmaga ellen vetnek be. A liberális demokráciák igazi áldozata mindig az egyébként jogkövető, tisztességes állampolgár, aki miatt a rendszer még nem omlott össze, és aki egyébként a szürke hétköznapokban is folyamatos vegzálás alatt áll. Például bűncselekmények sorozata éri, de azt tapasztalja, hogy ilyen-olyan abszurd emberi jogokra hivatkozva az elkövetőt hozzák ki áldozatként, amitől természetesen a valódi áldozat meghasonlik, s mivelhogy ez tömeges jelenség, ezért a társadalom is.
Elnyomás valóban létezik, csak ez nem abban az irányban keresendő, ahogy a média által legyártott tudatipari narratívák azt sulykolják. Így a megoldást sem az „emberi jogok” gólemszemű felduzzasztása jelenti, hanem a szellem uralmának igenlése, mely a saját tudati világom felett való benső uraltság akaratlagos és intenzív visszahódításában rejlik, mert a benső analóg a külsővel. A csőcslék külső tombolása, szétesettsége és alászállása is egyben.
Érdekes módon a járvány-, klíma-, és a háborús terror egyáltalán nem zavarja a népet. Ezért persze azt sem veszi észre, hogy ezúttal a saját menedzselt tombolása lesz az ürügy arra, hogy a 15 perces gulágok, a biometrikus azonosító rendszerek, és a digitális pórázok totalitárius világa rohamtempóban épülhessen ki.
A palesztin és más zászlók lobogtatása pedig senkit ne tévesszen meg. Azt a „zászlót” kell figyelni, ami „alatt” bevonultak.
